Bevallom őszintén, nagyon nehéz megszólalni. Nem gondoltam volna, hogy valaha fogok még itt állni, főleg ilyen körülmények között. Rám törtek az itt töltött öt év alatt szerzett emlékek, most viszont az azóta eltelt szűk egy évtizedről szeretnék beszélni.
Arra kértek, hogy osszam meg önökkel, veletek, mi történt velem azóta, hogy 2011 júniusában leérettségiztem a Leőwey-ben. Első hallásra ez olyan lehetetlen küldetésnek tűnt, amelybe még Tom Cruise bicskája is beletörne, ennek ellenére teszek egy kísérletet arra, hogy elmondjam, mit adott nekem az Arany János Tehetséggondozó Program.

Amikor általános iskola 4. osztályában először jártam Budapesten, azonnal éreztem, hogy felnőttként a fővárosban szeretnék majd élni. Egyetlen, szinte megfoghatatlan pillanat volt, amikor a Budai Várból letekintettem az előttem elterülő városra és azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Emlékszem a felvételi beszélgetésemre Sárkány Marika nénivel, aki megkérdezte, hogy miért szeretnék ide járni. Határozottan azt válaszoltam neki, hogy azért, mert Budapesten szeretnék egyetemre járni. Az öt AJTP-s évem alatt végig ez a cél lebegett a szemem előtt, éppen ezért mindenkinél boldogabb voltam, amikor 2014 júniusában átvettem a diplomámat az ELTE Bölcsészettudományi Karán.

Ha megkérdeznénk a volt osztálytársaimat, hogy melyik szót ugrik be nekik elsőre rólam a gimis évekből, a könyv és a celeb biztosan a toplista élén szerepelne. Nem csoda, hogy a magyar szakosok szürke hétköznapjait a média színes világával ötvöztem. A kötelező gyakorlatomat a Class FM-nél töltöttem, ahol a szakmai tapasztalat mellett rengeteg értékes kapcsolatra tettem szert. A gimnáziumi évek alatt rendszeresen jelentek meg cikkeim a kollégiumi újságban és a Dunántúli Naplóban is, így az egyetem végére egyetlen terület maradt, amit nem próbáltam ki: a tévézés. Hosszú hónapokig dolgoztam a TV2 Nagy Vagy! című műsorában önkéntesként, azaz tök ingyen, de a pénznél számomra sokkal többet érnek azok az ismertségek, melyeket a forgatások alatt kötöttem.

A rengeteg élménynek köszönhetően nem tudtam eldönteni, hogy a két álmom közül melyiket valósítsam meg: a tanári vagy az újságírói hivatást válasszam-e. Az államvizsga előtt néhány héttel egy csoporttársam bogarat ültetett a fülembe. 16 évnyi tanulás után nagyon vágytam, ezért az élménybeszámolóját hallva nem mesterszakra, hanem au-pairnek jelentkeztem. (Az au-pair egy olyan bébiszitter, aki beköltözik a külföldi családokhoz, és a gyereknevelés mellett igény esetén a házimunkában is segít). Úgy gondoltam, ez kiváló lehetőség lesz számomra, hogy kipróbáljam, alkalmas vagyok-e a pedagógusi pályára.

2009-ben, az osztállyal jártam először Olaszországban, és csakúgy, mint kisiskolásként Budapest, Róma is szerelem volt első látásra. Ez nagyban köszönhető Papp Tímea tanárnőnek, aki sajnos már nem lehet itt velünk, de áldom a sorsot, hogy többször is elmondhattam neki, mennyire hálás vagyok. Már akkor, évekkel ezelőtt, a Colosseumban állva megmondtam neki, hogy egyszer az örök városban fogok lakni, és ezt a fogadalmamat 2014 szeptemberében valóra is váltottam. Egy éven át voltam két római gézengúz kisfiú nem igazi anyukája. Ez a létforma annyira megtetszett, hogy 2015 augusztusában a dolce vita hazájából egy svájci családhoz tettem át a székhelyemet, ahol 3 gyerekről gondoskodtam egy éven át. Az 5 fogadott gyermekemmel máig napi kapcsolatban vagyok.

Azt bizonyosan kijelenthetem, hogy az eredeti célkitűzésem, mely szerint az au-pairkedésen keresztül hivatást választok, totális kudarcba fulladt. Tudtomon kívül olyan családokhoz kerültem ugyanis, ahol az egyik szülő újságíró volt, ráadásul mindketten örültek, hogy érdeklődök a munkájuk iránt, ezért gyakran magukkal vittek. Így volt lehetőségem példáuleljutni egy Juventus-Real Madrid Bajnokok Ligája meccsre, ahol testközelből, a pálya széléről láthattam a világ legjobb focistáit, de faggathattam Novak Djokovicsot is egy római sajtótájékoztatón. Nagyon hálás vagyok Béresné Tímár Andrea és Mayerné Németh Krisztina tanárnőknek, akik életem legértékesebb tulajdonával, a nyelvtudásommal ajándékoztak meg. Nélkülük aligha ismerhettem volna meg a világbajnok Sami Khedirát, aki időközben az egyik legjobb barátommá vált.

Egy lány és a foci? Nos, a kollégiumi élet egyik jellemző pillanata volt, hogy a meccsek estéjén könyörgök az éjszakás nevelőnek, hadd maradhassak villanyoltás után, a második félidőre is. Talán a fentiek olvasatában felesleges mondanom, hogy ezeket a szópárbajokat én nyertem. Így lettem állandó vendég a fiúk folyosóján vagy a portán, ahol sokszor nyolcan kuporogva szurkoltunk éjszakába nyúlóan. A sport iránti rajongásom egyébként furcsa ellentmondásban áll a ténnyel, hogy a világ egyik
leglustább embere vagyok. Tóth Attila és Vásárhelyi Gábor tanár urak a megmondhatói, akiknek maximum fallabdázásra sikerült rábírniuk alkalmanként, és a testnevelés órákon is előszeretettel lébecoltam. Engem legfeljebb fedett pályás szurkolásban lehetne nevezni bármilyen versenyre, de ott rögtön világbajnok lennék, főleg, ha vízilabdáról van szó.

Már a kötelező kollégiumi programok helyett is szerettem a Hullámfürdő lelátóján ülni, mostanra pedig nincs olyan hét, hogy legalább egyszer ne mennék meccsre. Büszke vagyok arra, hogy nem csak a magyar pólós társadalom fogadott be, de az olasz férfi válogatottal is rendszeresen együtt dolgozhatok a hazai rendezésű világversenyeken.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mindezeket olvasva miért egy multinacionális cég irodájában pötyögök napi nyolc 8 órában. Az az igazság, hogy hiányzott a mindennapi biztonság és rutin. De így sem unalmas az életem. 125 emberrel dolgozok együtt napi szinten, ami önmagában is elég kalandos. Emellett csatlakoztam Szabados Ági barátnőmhöz, az RTL Klub Híradójának műsorvezetőjéhez, és adminként segítem a több tízezer fős „Nincs Időm Olvasni Kihívás” Facebook csoport működését. 2019 szeptemberében, a születésnapomon megajándékoztam magam egy óvodával, örökbe fogadtam egy Borsod megyei település intézményét, ahol 90 halmozottan hátrányos helyzetű kisember boldogságáért dolgozom. Havonta többször olvasok mesét kórházban fekvő, daganatos betegséggel küzdő gyerekeknek, hogy legalább naponta egyszer nekik is legyen lehetőségük mosolyogni.

És hogy mit kaptam az AJTP-től?
Olyan alapokat, amelyekre az élet bármely területén bátran építkezhetek.
Olyan utak ismeretét, amelyekre magamtól biztosan nem léptem volna.
Olyan segítő kezeket, amikre azóta is stabilan támaszkodhatok, ha szükségem van rá.
Olyan értékeket, amiktől vagyon nélkül is a világ leggazdagabb embere lehetek.
Olyan célokat, amikért érdemes megküzdeni.
Olyan álmokat, amelyeket valóra lehet váltani, legyen az egy keddi BL meccs vagy budapesti továbbtanulás. Most, itt ülve, talán távolinak és elérhetetlennek tűnnek, de az AJTP megmutatta nekem, hogy nincs lehetetlen.

Azt kívánom nektek is, hogy merjetek nagyot álmodni, de főleg legyen elég bátorságotok és kitartásotok elérni őket!

2021-ben végzett Hegedüs Barbara Alexandra, aki ma már ötödéves medika, orvos lesz belőle – egyik nagy büszkeségünk, szintén az egyik „pótgyerekem”  Ő írta az iskolai évkönyvbe az alábbi sorokat, összefoglalva a nálunk töltött 5 évét:

Az AJTP 5 évben
Hegedüs Barbi vagyok, idei végzős diák, az Arany János Tehetséggondozó Program egyik ballagója. Mit is adott nekem az elmúlt 5 év? Ugyanazt, mint mindenki másnak: esélyt. Esélyt a jó alapokra az egyetemhez, minőségi oktatást. Egy második családot, és amikor ezt mondom, nem csak a kollégiumra vagy az osztálytársaimra gondolok, hanem arra a rengeteg jó tanárra, jó emberre, akik a Programban dolgoznak. Szeretném megköszönni nekik sok előttem lévő̋ és a sok utánam jövő̋ diák nevében, hogy mindig számíthatunk rájuk, mindig ott állnak a diákok mellett és életutakat egyengetnek. Azt is, hogy reményt, jövőt, lehetőségeket adnak. Rengeteg szép helyen járhattam az AJTP-nek köszönhetően: ilyen volt például Róma vagy Erdély is. Három nyelvvizsgát két különböző nyelvből, és még jogosítványt is szereztem a program által.

Szeretnék köszönetet mondani a program megálmodóinak és azoknak, akik a mai napig lehetővé́ teszik a program működését, mert ha nem is mindenkiét, de nagyon sokak életét megváltoztatják!