A sodródásaimról…

Hogy ne csak megtörténjenek velem a dolgok…

Beleégett a szemlélődésembe, hogy ha csak sodródom, akkor nem vagyok teljesen ott, ahol éppen vagyok, viszont ha képes vagyok döntésekre, akkor tudatosan abban a körülmény halmazban és azokkal létezhetek, ahogy és akikkel nekem lennem kell. És ez így kerekebbnek, érdekesebbnek, értékesebbnek tűnik. Nekem.

Néhányan bíztattak, némi megszólalási kényszerem is van, így elkezdtem írni, megírni a saját sodródásaim történetét, meg azokét, akik maradandóan befolyásolták azt, azaz idáig sodortak. Meg, hogy miként jutottam el döntésekig, a döntéseimig. Bízva abban, hogy másokat is inspirálhat a sajátjukat összeszedni, megosztani azt a környezetükkel, körvonalakat, mintákat rajzolva velük megint mások számára. Értékítélet nélkül, nem jókat vagy rosszakat, csak mintákat, támpontokat, azok számára, akik esetleg még bolyonganak…

Bár azt a címet akartam adni ennek az irománynak, hogy A döntéseimről…, igazából mégis találóbb lett úgy nevezni a következőket, hogy A sodródásaimról… Mert, hogy abból sokkal több volt. Viszonylag későn kezdtem el dönteni dolgokról, dönteni önmagamról. Visszafelé tekintve egyértelműen úgy látszik, nagyon sokáig csak sodródtam… Sok tekintetben ma is, továbbra is bizonytalan vagyok, hogy mikor nem én döntöttem. Hogy nem döntöttem. Ezért olyan fontos számomra több életszakaszom, sok mérföldkövem körülményének méregetése, hogy milyen impulzusok, benyomások érték a szellememet, amik aztán valamerre tereltek… Milyen irányba értem, hogy aztán valamerre haladjak.

Azt bizonyosságként élem meg, hogy különösen jó helyre kerültem születésemkor, ami az eredendő gyermekkori korlátaim között is meghatározta azt a szabadságérzetemet, ami szinte vezérlőelvként kísérte végig a szocializációmat. Kitörölhetetlenül bennem maradt édesapám biztonságot nyújtó környezetben sokszorosan megfogalmazott, döntésre, önálló döntésekre buzdítása… A szellemem másik meghatározó gyökere a tesóságban, az egyenlősdiben, a kölcsönösségben keletkezett…
Mindezekben vélem megtalálni annak a forrását, hogy akár véletlenszerű, természetesen személyes és társadalmi sodródások után is lehetősége legyen az egyénnek, bármilyen személyiségnek tudatos döntésekig, a tudatos létig jutnia.

Romantikusan beleképzelhetném visszafelé, hogy az én döntésem volt, amikor a matek fakultációról kijelentkeztem, mert elveszett az órám – micsoda szimbólikus áthallás az időre – és nem tudtam mérni, hogy mikor lesz vége a számomra akkor befogadhatatlan tudásfolyamnak, de ez talán mégsem az én tudatos döntésem volt, hanem az akkori körülményeim hatáshalmazának sodrása vagy még inkább a már korai szabadságérzetem kitüremkedése. Így lesz hirtelen irodalom tanár egy építészmérnökből…

Nem tudom, hogy az döntésnek számított-e, amikor abbahagytam konvencionális ismereteket gyűjteni, mert a középiskola vége felé összeállt számomra a világ. Nem abban az értelemben, mintha beképzeltem volna, hogy mindet tudok, hanem hogy összeállt a világ szerkezete, azt gondoltam, hogy értem a lét alapvető koordináta rendszerét, legalábbis annak alapelemeit, sarokpontjait. Nem fogok tudni ugyan soha mindent, de mindig tudni fogom, hogy merrefelé keressem benne, amit nem tudok. Ez itt a rendszerben gondolkozásom kétes képességének és a mára mindennek megoldásaként dédelgetett csomagelméletem eredete.

A mindennapos vágyódó szerelem képeim és az azoknál valóságosabb barátkozásaim között, valahol a középiskolában kezdődött a hitbéli fejlődésem is – nem vallásos, sokkal inkább univerzális értelemben. Álmodozó szemlélődőként, jó nagy adag szabadságfokkal és korlátozatlan gyermeki lelkesedéssel lehet a materiálistól független, emberközi viszonyrendszereket testközelből vizsgálgatni, értelmezni, fejleszteni. Ma is azt gondolom, hogy ez a két világi, emberi közösségi forma határtalan értelmezési tartományt feltételezve, szinte transzcendentális messzeségbe, a vallásos hit létállapotába képes juttatni azokat, akiknek nem elég annyi belőlük, amennyit a hétköznapi definíciójuk kínál. Lehet, hogy csak beleképzelem, de nekem ezek lettek és azóta is ezek az evilági hitbéli szakramentumaim.

Ma kiröhögnek, ha félénk és visszahúzódónak mutatkozom be, de gyerekkorom meghatározó élménye volt ez a visszahúzódó félénkség. Lehetséges, hogy ez táplálta a másság érzésemet, az meg a végtelen érzékenységemet, ami aztán az önreflexió számtalan formájába torkollott, hogy az önvizsgálat és az abból fakadó szemlélődés, a lét értelmezése állandó és meghatározó sajátom legyen. Lehet, hogy amikor felismertem és elfogadtam ezt az alapvető személyiségjegyet, akkor döntöttem is, mellette döntöttem? Mert innen nézve számomra ez egy döntés volt, még ha időileg nem is tudom megfogni, pontosan mikor.

Én azt nem tudom, hogy különböző szellemek találkoztak-e egymással valamilyen transzcendens vagy ezoterikus térben, egymáshoz illeszkedő személyiségek érintkeztek, érintették meg egymást vagy csak véletlenül kerültem intenzív szellemi kapcsolatba az én kedves irodalom tanárnőmmel? Még kevésbé látom, hogy egy halom véletlen együtthatója tette-e lehetővé, hogy egy iskolai kereteken túlmutató tanár-diák, aztán jó sokáig egy inspiráló szellemi viszonyrendszer alakulhasson ki, de a kölcsönhatásunk mértékét jól érzékelteti, hogy ha nem is teljesedett be, mégis az egyik első, önálló döntésemnek véltem, hogy én bizony irodalomtanár akarok lenni. Mert ez az a nyelv, amivel másoknak közvetíthetem azokat a személyiség formáló gondolatokat, amiket én is ebben a formátumban kaptam. Éppen abban az életkorban, körülbelül abban az életszakaszban, amit e tekintetben a legfontosabb és utolsó igazán valós táptalajnak véltem. Máig visszatérő, kontrasztos kép számomra, hogy miként alakultam volna, ha valamivel nagyobb kitartással és jóval több elhivatottsággal be is fejezem, amit elkezdtem…

Szintén nehéz megítélnem, hogy csak a kíváncsiságomat és valami ösztönszerű nyitottságot elégítettem ki vagy csak a gátlásaim oldására találtam módszert benne, amikor az akkori apósommal elkezdtem ízlelgetni a földi delíriumot, pedig izgalmas lenne megfejteni, hogy mennyire volt benne némi döntés is a részemről, amikor a józanság határain túl táncoltattam a tudatomat, megrészegedve kísérleteztem az inogva bolyongó gondolataimmal…
Sokkal megfoghatóbbnak tűnik viszont, még ha nem is teljes mértékben tetten érhető, hogy az intenzív sport, a versenysport és főleg a csapatsport, aztán meg a nagyon sokáig egy különleges barátságon alapuló páros sport folyamatos döntéseket igényelt, rendszeres döntések tartották életben a folyamatot. A pályán és azon kívül is. Mert ebben a csodálatosan éltető értelmezési tartományban, ebben a felelősség, de nem következmények nélküli létmodell tartományban annyi mindent kell mérlegelni, annyi döntést kell meghozni, annyi féle emberi viszonyrendszerre kell reagálni, hogy gyakorlatilag lehetetlen, hogy a benne lévő számára ne kínáljon mintákat, szemléletmódot, inspirációt a valós lét döntéseihez. Ha valahol az én történelmemben meg kellene határoznom azt a történéshalmazt, ami a tudatos döntések meghozatalának a forrása lehet, akkor teljes bizonyossággal a sportban, a csapatsportban eltöltött, sokszor határtalanul intenzív időkupacomban keresném.

Ezzel párhuzamosan az is valamiféle döntés sorozatnak tűnik számomra, ahogy belemásztam a barátkozásba, amilyen mértékkel és intenzitással, amekkora érzékenységgel mentem neki másoknak. Nagyon bízom benne, hogy nem csak utólagosan formálom romantikussá az ifjúkori, határtalan baráti együttlétek megítélését, hitalkotó kielégülését, hanem az az én tudatos döntésem volt, miként megyek bele a másikba, miként értelmezem a közösünket, mekkora fontosságot kölcsönzök neki. Azaz, hogy mennyit teszek bele. Nem lehet ez teljesen véletlen vagy csak az akkori szocializációs fokom eredménye. Azt gondolom, hogy az nagyon tudatosan az enyém volt, az én döntésemet tükrözi, hogy miért nem sodródtam úgy ezen a területen, ahogy többen körülöttem, miért akartam én azt másképp csinálni, miért akartam én azt úgy csinálni, ahogy akkor, aztán utána a felnőtt létem legnagyobb részében is csináltam. Határtalanul megmutatkozva, végtelenül kinyitva, gátlástalanul tapogatózva, mértéktelenül vizsgálgatva, megújulva, aztán hajnalban nótázgatva összefűződve.
Számomra talán ez az első olyan momentum, amikor egyértelműen szét tudom választani a sodródást, a körülményeim terelését a tudatos döntéshozatalomtól. Nem sterilen, csomagban kapva, nem véletlenül kiszolgáltatottan, hanem önazonosan, mérlegelve, döntéseket hozva.

És, hogy mennyire perdöntő a lét szempontjából, hogy döntések történjenek, azt jól példázza az én egzisztenciálisan rossz döntésem – véletlenül apává válni. Persze nem az apává válás miatt, hanem bizonytalan körülmények közötti mérlegelés után tudatos döntést hozni akkor is, ha a sodródás kényelmesebb, fájdalom mentesebb megoldásokat kínál…
Mennyivel tisztábban látszik az eltelt idő távlatából, hogy akkor is döntéseket tanulunk, amikor ezeket mások hozzák meg helyettünk. Az már megint csak az én mákságom volt, hogy az akkori párom az egészségesebb életképe miatt következetesen nem engedte, hogy az akkor végtelennek képzelt, korlátolt tudatom számszaki alapon végzetesen rossz döntést hozzon a matematikai síkon értelmezhetetlenben. Ma meg hálásan úgy gondolom, hogy ezzel megmentett, megmentette a kerekségem elérésének lehetőségét.
Miközben talán éppen ugyanannak a világképnek a mozdíthatatlansága okán jó sokáig el is vette tőlem a kerekedésem sanszát. És hogy aztán, jó sokkal mindezek után az elengedést és annak felszabadító, megnyitó erejét is megtapasztalhassam.

Utána meg hirtelen egy csomó döntést kellett hozni a dolgozás során, ami még akkor is rutinszerzéssel járt, ha ezek jó része prózai területen keletkezett. Tizenöt évvel idősebb és annak a többszörösével tapasztaltabb baráti társ mellett, annak tényleges és néha képzelt biztonság érzete támogatásával, ráadásul egy nagy adag alkotói kielégüléssel ízlelgetni a saját határaimat, összevetni azokat mások határaival, néha meg összemosni azokat egymással, olyan mértékű horizont bővülést eredményezett, amiben inkább elveszni lehetett, mint önmagamat keresgélni. Az intenzitása, sebessége okán azonban olyan maradandó nyomokat hagyott, olyan széles kontrasztokat rajzolt fel, hogy önmagában ezek is döntésekre determináltak. Miközben egzisztenciát teremtett és a pénzhez való viszonyomat is rendkívül széles spektrumban alakította. Mindezek mellett pedig annyira sok emberi érintkezés formált, annyira intenzív egyéni és közösségi érintkezéseim voltak, hogy mindezek mellett lehetetlen állva maradni, irányítás nélkül sodródni.

Ha nem hangzana annyira karcosan csúnyán és minden érintett valamiféle hiper józan és átmenetileg érzelemmentes, koncentrált logikával tudná megmérni egy válás teljes csomagját, szétszálazni annak árát és hozományát, akkor sokaknak magabiztosan hangosan ezt javasolnám. Ezért most inkább csak nagyon halkan motyogom el, hogy akik önmagukkal és a környezetükkel szemben végletesen egyenes szemlélettel és stabilan biztonságos értékképpel képesek megmérni az aktuális élethelyzetüket és annak lehetséges, különböző jövőképeit, mindenki tegye meg, legyen része benne, vigye magával, vegye magára, éljen benne. Mert a lényeget, a lényegeset talán akkor lehet a leginkább felismerni, ha a döntésünkért fizetnünk kell, ha bekalkuláljuk és vállaljuk a döntéseink árát és eközben elvisszük, el merjük és el tudjuk vinni a hozományait magunkkal. Nem egy viszonylag rövid időre, hanem örökre. Hát, éppen ez adja meg a döntésünk súlyát és talán éppen az nemesíti azt, még ha a világ nagyobbik része indulattal teli megrökönyödéssel is reagálna erre a szóhasználatra.

Nekem sokszor úgy tűnik, mintha a csajommal egy lélegzetvétellel áttáncoltuk volna az eddigi közös időnket… Pedig én legtöbbször csak félszegen nézegettem, ahogy másokkal táncol…

És azt a kiváltságot is megtapasztalhattam, hogy miként haladhatjuk meg önmagunkat valakivel… Azaz, hogyan lehetséges az, hogy megtarthassam és folyamatosan megtapasztalhassam a szabadság érzetemet úgy, hogy ugyanezt megtegye, megtehesse a párom is, miközben ez az egyén eredendő integritását védelmező igény a másikkal szemben nem korlátozó érzetként jelenik meg, hanem éppen ellenkezőleg, kölcsönösen valami végtelen kitárulkozást, meztelen megmutatkozást eredményez.
Már csak egészen kicsit vagyok bizonytalan abban, hogy ez egy véletlen találkozás eredője lenne, sokkal inkább úgy gondolom, hogy itt már az én vagy a mi tudatos, határozott és magabiztos döntésünk gyümölcse az együttlétünk. Annak a tudatossága tette lehetővé, hogy miként, milyen mértékben mutatkozom meg a másiknak, látszólag mennyit merek kockáztatni vagy inkább mekkora erejű bizalommal viszem bele magam a másikba. Ez az én igazi döntésem, szerintem itt dőlnek el igazán a dolgaim, a közös dolgaink. Még akkor is, ha tényleg ünneprontóan hangzik, hogy minden nap újra gondolom, hogy hazamenjek-e hozzá, mert az a tudatosság, az a mellette döntés, annak az akarása teremti meg a mi biztonságunkat. Lehet ugyan némi paradox áthallása annak, hogy egyszerre tartom meg a szabadságérzetemet, miközben látszólag lemondok arról az együttlét jegyében, de hát épp a döntésem szabadságának és tudatosságának az elegye, a kölcsönösen közös választása oldja fel ezt az ellentétet. Lemondtam arról, hogy teljesen független legyek a kultúrtörténetemtől és vegytiszta elemeiből rakjam össze a létemet, ezért a társas létezésem atom biztos alapja, mosolygósan kedves kiindulópontja, a létem szeretetteljes kezdete, a jól létem türelmes és tápláló forrása az én Párom. Aki amúgy sokszor jó nagyokat röhög a komolykodó és küzdelmes gondolat tekervényeimen…

Mint amikor két érzékenységét megtartott gyermeki lélek, felvértezve és némileg már kérgesedve a külvilágtól, véletlenül, de lehet, hogy valamiféle eleve elrendelés okán összetekeredik és sokszor különböző nyelveket beszélve is befejezik egymás mondatait, hogy a létigényeiket bátor nyitottsággal összeillesztve, összeolvasztva meghaladják önmagukat. Messze a mákság evolúcióm legmagasabb csúcspontjára érkeztem vele…

Aztán valamiféle kegyelmi állapotot idézve, 40 felett is lett egy barátom. Nem töltöttünk annyi időt együtt, hogy a közös hagyományaink eredendően összeragasszanak minket. Nem függtünk egymástól, hogy ez összetartson minket. Nem közös a múltunk, de talán még a jövőképünk sem. Nem rímelünk sok mindenben és mókásan mérve majdnem egy generáció van közöttünk. De a szellemi együttlét teremtő hatalma olyan egyenességi szintre emelte az egymásnak történő megmutatkozást, a lét közös értelmezésének fék nélküli folyama olyan intenzitással hatott, hogy az valami természetes, maradandó kielégülést eredményezett. Két nagyon független, végtelenül szabad szellem találkozásának, közös döntésének csodálatos eredménye, aranymetszete.

Még mindig nézegetem az embereket. És ízlelgetem őket. De ma már a legnagyobb koncentrált figyelmem az utódainkra vetül, bennük próbálom megfejteni, megtalálni azt, ami tovább kerekíti az enyémet… Próbálok tanulni az utódainktól, a baráti környezetüktől, a mássokkal történő érintkezéseikből, a menetrendjükből és a tévelygéseikből, miközben egy csomó dolgukra rácsodálkozom, néha megbotránkozom, összevetem velük magamat, csavargatom a különbözőségeinket, de végül mégiscsak hatnak rám. Hatnak és alakítanak. Sokáig úgy gondoltam, hogy épp ezt teszem én velük, aztán lassan leesett, hogy ez rám is legalább ennyire visszahat.

Megérintenek, emlékeztetnek, tanítanak, főleg, mert elkezdtek kérdezni, vitatkozni, így már közösen döntögetünk a közösünkről és a sajátjainkról… Ugye, milyen meglepően gyorsan és közben hitelesen tud megcserélődni az a híres mentor pozíció.

Ma meg már az a legnagyobb és közben minden bizonnyal legeredményesebb döntésem, hogy megpróbálok lassabban létezni. Ízlelgetem az öregedési folyamatot és rendszeresen újra értelmezem magam és a környezetemet. Nem átértékelem visszamenőleg, hanem újra értelmezem. Azaz, tudatosan foglalkozom velük, magammal, meg a környezetemmel, nézegetem, vizsgálgatom azokat, rendszeresen új odafordulással és megújuló kíváncsiskodással. Megpróbálom tetten érni az előítéleteimet és megtalálni a kultúrtörténetem ma is érvényes, élő hatásait. Értékelem, újraértékelem az emberi viszonyrendszereimet. Küzdök az elengedéssel. Meg néha a megengedéssel.
Egyre kevesebbszer bújok el a szavak mögé és folyamatosan menekülök a materiálistól, a fogyasztói vágyképeimtől. Tovább gyakorlom a döntéseket, modellezem a döntés helyzeteket, készülök a jövőbeli döntéshozatalaimra. Párhuzamokat, mintákat keresek és kontrasztokat gyűjtök. És továbbra is álmodozok, képzelődök, merengek a kommunáról. És várok a következő szenvedélyre, annak magával ragadó örvényére. Meg valami alkotói folyamatra, az alkotásból fakadó kielégülésre. Pihentetően sodródok ugyan néha, de már egyre kevésbé kiszolgáltatottan. Egyre inkább főszereplőként a saját történetemben…

Úgy érzem, hogy mindezekkel tudatosan kerekítem a világomat. És, ha majd sikerül elengednem a szabályos kerekség vágyképét is, ha sikerül a természetességet állandó ritmussá formálnom, akkor véglegesen elhiszem, hogy a tudatommal ténylegesen magamról dönthetek, és ezáltal teljesebbé válhatok. Addig meg mosolygósan tovább alakítgatom magam és remélem, hogy nem csak bebeszélem mindezeket… Egyre többször képes vagyok ünnepelni a hétköznapokat, várok a következő táncra, közben meg készülök a további nagy sétákra… És játékos labdázásokkal versenyezgetek – mégiscsak érem volt a jelem az oviban.

Az időről

Amikor a döntések értelmet adnak a sodródásnak…

Azt hiszem, az idő sokkal többről szól, mint Keanu Reeves órája a mosogatóban…

Ha nem pakolom tele az időmet döntésekkel, akkor csak az lesz benne, ami oda – sokszor véletlenül – összesodródott. Csak akkor lesznek az enyémek a napjaim, a sajátjaim a mérföldköveim, életszakaszaim, ha nagy ívű folyamatként tudok tekinteni a saját időmre, ha rendszeresen egy életút távlatából mérem meg, ami éppen benne van. És nem csak visszatekintve, többször sokkal inkább előre vetítve. Nnnaaa, ezért kényszerít engem annyira, hogy ugyan laikusan, talán naivan is, de feszegessem az időt, a sodródás és a döntések ellentétes viszonyát, az idő relációját. Megengedve magamnak a tökéletlenséget, még akár az eredménytelenséget is, csak kerüljön ki belőlem, hogy kicsit távolabbról ízlelgethessem, élesebben láthassam…

Tudatosan, folyamatosan foglalkoznunk kellene az idővel, szemlélgetni, ízlelgetni, méregetni, értelmezni, értékelni. Nem csak néha, amikor észrevehetően szembejön vagy megállít minket, hanem rendszeresen. Hogy ne csak keretet, hanem értelmet, értéket adjon a létünknek.

A sodródás és a döntés ellentéte, feszültsége számomra valahogy az idővel van összefüggésben. A tudatos döntés megfogja az időt, tartalmat ad neki, néha még állni is hagyja… A sodródás meg csak használja, elhasználja… Lehetséges, hogy ez csak az 50 feletti korlátozott elmém képzelődése, mégis annyira meghatározó számomra a létnek ez a fajta megközelítése, hogy nem enged el, beletekeredett a hétköznapi menetrendembe, befurakodott a létértelmezésembe. Mert egyre inkább úgy gondolom, hogy az idő tudatos használata juttathat el valamiféle értékesen tartalmasabb életvitelhez, értékesebb emberi viszonyrendszerekhez, magasabb rendű tudatállapotba, ahogy néhány filozófiai vagy vallási elmélet a legmagasabb tudatállapotokat írja le… Hogy tudjam, miért, mit, kivel.

És hogy miért nincsen annyi tudatos döntés, az talán azzal függ össze, hogy annak ára, következménye, kockázata van. Mersz kell hozzá. Meg rutin, gyakorlás, tapasztalat. Ezt is meg kellene tanulni, valahol hozzájutni, mintákat találni, amikhez igazodni, néha követni lehetne. Azaz, otthon, az isiben, a barátságokban és a szerelmekben megfogni, egymástól átvenni… És persze nyitottság, bizalom a világgal szemben és jó nagy szabadságfok is kellene hozzá, mert ezek nélkül nehéz kockáztatni, vállalkozni, megszabadulni a terhes, múltbéli hozományainktól, felmenőinktől vagy környezetünktől örökölt, korlátozó megszokásoktól, dogmatikus berendezkedésektől… Mint, ahogy a demokratikus és autokratikus társadalmak, a felszabadító vagy az egyént korlátozó vallási közösségek egymásnak feszülése mutatja: megengedik és támogatják az egyén kritikus kérdésfeltevéseit, világra csodálkozását, önmaga felfedezését, személyisége kibontakozását vagy éppen korlátozzák, elfojtják, valamiféle evilági vagy transzcendens közösségi értékrend oltárán feláldozzák azt. Mert akkor az előbbi fejlett, színvonalas, szabad emberek gyülekezete, míg az utóbbi előre felrajzolt életutakba csatornázott egyedek irányított kupaca. Miközben persze nekünk magunknak kell döntenünk arról, hogy egy sokkal bonyolultabb, demokratikus rendszerben szeretnénk létezni, ahol végeredményben mindenkinek magának kell megtalálnia a sajátját… Amíg vagy amikortól a külső és belső korlátaink ezt a választást megengedik, lehetővé teszik számunkra.

A másik prózai ok, amiért nem születik annyi tudatos döntés, minden bizonnyal a tehetetlenségünk. A változás, átalakulás eredendő nehézsége. A nyitottságunk korlátai, meg a szabadságfokunk határai. Meg némi bizalomhiány. És persze a biztonságérzetünk, főleg annak féltése. A másságtól való félszünk. És a változás, változtatás ára, elképzelt, beképzelt ára. Mindezek nem engednek olyan könnyen alakulni minket. Pedig milyen egyszerűnek tűnik kívülről – csak bele kell helyezkedni, megízlelni az új modellt, aztán dönteni róla, hogy jó-e, értékes-e ez, kell nekem vagy nem. Bár ne lenne olyan kreatív az elménk és olyan következetesen megengedő a szellemünk, hogy a vélelmezett biztonságunk, a biztonságérzetünk érdekében folyamatosan magyarázatokat találjon mindezekkel szemben. Miközben még ez utóbbit is, azaz a biztonságérzetünket is meg lehetne mérni, szinte matematikailag definiálni, aztán ezek jegyében esetleg újra értelmezni, újra felépíteni. Alkotni egy biztonságérzetet magunknak, mindenkinek magának. Hogy ténylegesen a miénk lehessen, ne csak örököljük, átvegyük, kövessük. Hogy tudatosan a miénk legyen, ne csak sodródjunk vele, sodorjon minket. Hogy biztosak lehessünk benne, a gyerekeinknek legnemesebb szülői szándékkal termelt ingatlanhalmaz vagy a nekik tudatosan örökbe adott nyitott és szabad létszemlélet teremti meg számukra a saját biztonságérzetüket? Aha, tudom én, hogy a kettő együtt lenne a legizgibb, csak azok néha sajnos kizárják egymást.

A transzgenerációs elméletek, a pszichoszociológia ezirányú fejlődése, az oktatásmódszertan változása mind abba az irányba mutatnak, hogy a korábbiaknál sokkal hamarabb, fiatalabb korban lehet és kellene az egyénnek megmutatni, sokkal hamarabb kellene elkezdeni megtanítani, hogy mi a különbség a sodródás és a tudatos döntés között. Mert így több ideje maradna azt elsajátítani…

Eltekintve az idő múlásának szubjektív megélésétől, a fogorvosi váróterem és egy mámoros együttlét végtelen ívétől, az időnk megtörténésének milyensége, értékessége valahogy attól a relativitástól, az idő koordináta rendszerének relativitásától függ. Azaz, hogy mekkora időkeretekbe, időtávlatba ágyazzuk be az időnket, amikor értékeljük azt, amikor tudatosan, önreflexíven tekintünk rá. Ugyanaz az örömteli vagy szomorú esemény egészen más értelmet kaphat, ha az aznapunkba vagy a következő tíz évünkbe ágyazzuk be. A bizonytalanul, világtalanul döntések előtt álló egyénnek a legnagyobb segítséget az nyújthatja, ha elképzeli önmagát, modellezni tudja a saját jövőbeli képét és körülményeit tíz vagy húsz év múlva, mert így tudja megmérni, értékelni a döntésének a tényleges következményeit. Így tudja megmérni önmagát különböző életpályákon. Mindezt annak érdekében, hogy ma, amikor döntenie kellene, hogy merre, támpontra és talán néha tényleges felismerésre vagy a célja megszületésének élményére leljen. Minél jobban ismeri a világot, minél jobban ismeri saját magát, annál nagyobb találati aránnyal… Miért gondolnánk, hogy ez a szemlélet vagy önmagam világnézetének módszere csak a tudatos felnőttek sajátja lehet és a gyerekek, fiatalok nem lehetnek képesek rá? A viszonylag kisebb ismeret- vagy tapasztalat állományt bővel ellensúlyozhatja a kérges előítéletektől mentes, önmagukkal és a világgal szembeni bizalomtöbbletük…

És ez az egész gondolatfolyam abba a csomagelméletbe szeretne torkollni, aminek az abszolút értéke akár egy tényleges, számszaki elégedettség mértéket is jelezhetne, akár mérhetővé, ezáltal érthetően láthatóvá, hordozhatóvá tenné ezt a jelzőszámot, hogy mindenki használhassa. Hogy mindenki eredendő értelmezési tartományába bekerüljön, hogy mindenki foglalkozzon vele, merje ízlelgetni, értelmezni. Azaz, ha az egyén egy minimális szocializációs szinten túl, a világ rendszerszintű értelmezéséhez szükséges alapismeretek birtokában, a saját időfolyamában kellő mértékű nyitottsággal és szabadságfokkal rendelkezik ahhoz, hogy kritikusan, de megengedően is, nagyvonalúan, de mégis következetesen, az ösztönösség és a tudatosság valamiféle elegyével szétszálazza a létét meghatározó és befolyásoló érzethalmazait, tetten érje a hullámszerűen munkálkodó előítélet kupacait, észrevegye a gyermekien eredendő és környezeti hatásként érkezett vágyait és extrém józansággal értékelje a tevékenységeinek az értelmét, valamint mindezek mellett a saját jövője nagy ívű tartományának szakaszaiba helyezve megmérje a történéseinek a következményeit és ezeket az értő figyelemmel rendelkező környezetével ütköztesse, akkor gyakorlatilag azonnal eljut odáig, hogy az önismereti szintjét a korábbiak többszörösére növelje, az információ és tudás halmazát koncentráltan a lét alternatíváinak mérlegeléséhez használja. Így mindezek által a csomagja tartalmának fontossági sorrend megállapítása ne egy esetlen, véletlenszerű, de még csak ne is egy a környezete által determinált aktus legyen, hanem tudatos, egészséges döntések halmaza. Döntések sorozata arról, hogy mikor, melyik életszakaszban, melyik, milyen létállapotban, milyen aktuális érzelmi viszonyrendszerben a csomagjának az elemei mennyit érnek, mekkora áruk van, mekkora a helyiértékük és hogyan viszonyulnak a csomag többi eleméhez.
Azt gondolom, hogy ebben a momentumban tudhat az egyén eljutni az aktuális létének valamiféle szintéziséhez, a csomagjának aktuális életút perspektívája segíti jól látni, az egészséges szabadságfoka pedig jól összerakni a csomagját. Az alkotói ösztöne meg segít mindent kiszórni a csomagjából, ami nem az övé, és segíti gyarapodni, fejlődni, ami belekerül. A csomagelmélet, csomagszemlélet nélkül nem nagyon haladhatnánk a saját teljességünk felé és a megelégedettségünk fokát sem tudnánk növelni. És éppen ez a létszemlélet, a csomag szemlélet segíthet minket hozzá ahhoz, hogy a „sok valódi között meglássuk az igazit”, hogy ne merüljünk el oly sokszor a kényelmesnek tűnő, demagóg magyarázatokban, hogy ne csak benyomások sodorjanak, tereljenek minket, hanem számolni, mérlegelni merjünk, aztán ezekből döntések, csomag döntések keletkezzenek. Hogy szembesülni merjünk a tényszerű valóságunkkal anélkül, hogy egyetlen álmunkról is le kellene mondanunk.

Nem lehetünk úgy barátok, hogy csak a fiatalkori hagyományaink okán együtt kirándulunk néha. Az nem lehet ténylegesen élő barátság, ha az egymással szembeni igényeink csak egy szűk időmetszetet kínálnak nekünk és a barátság szimbólumának birtoklása többet ér számunkra, mint az a végtelenbe mutató kölcsönös kielégülés, amit az egymást kiegészítő együttlét eredményezhet. Ha valamilyen félreértelmezett vagy félszegen megélt szeméremérzet, rosszabb esetben valamilyen őszintétlen viselkedésforma miatt nem tudjuk, nem akarjuk kölcsönösen darabokra bontani a dolgainkat, hogy a barátság szent szférájában más élettérben alkalmazhatatlan mértékű intimitással és gátlástalan nyersességgel csupaszítsuk meztelenre egymás létértelmezését, hogy aztán újra összefűzzük a megtisztult elemeinket, összerakjuk magunkat, akkor igazából csak átmeneti utastársak vagyunk, akik a létüket már nem, csak idejük egy részét osztják meg egymással, nem hoznak annyit a közösbe és nem is visznek túl sokat magukkal… Nem mehetek haza a csajomhoz 40 éven keresztül megszokásból vagy valamiféle örökölt minta, öntudatlanul sajátnak érzett normarend okán, mert akkor nem őhozzá megyek haza, hanem csak a kultúrköröm rám hagyományozott családképéhez. Mert akkor félő, hogy elmosódnak az együttlét és az egymás mellett létezés határai. Homályos tekintettel meg nehéz kibogozni, hogy mi a különbség a közös vagy a saját biztonságérzet igénye és kényszere, valamint az együttlét önmagunkat messze meghaladó teremtéstörténetének mámora között. Még, ha valamilyen patetikusan értelmezett magasságban is, de elfelejtjük, elveszítjük, esetleg elengedjük magunkat az együttlétben, akkor sokszor már csak kiszolgálói lehetünk valamiféle örökölt vagy teremtett családképnek, hagyománynak, legtöbbször gyermeknevelés formájában értelmet nyerő érdekközösségünknek, anélkül, hogy a közösben meghaladnánk önmagunkat. Nem két összeadott ember eredője által lesz több az együttesünk, hanem mindkét ember az együttlétük által önmagukat meghaladó sajátjának együttese okán válunk többé, ami azért elég nagy különbség…
Nem dolgozhatok 50 évig valamit véletlenül odasodródva, az alkotás, a teremtés kielégülést nyújtó érzete nélkül, mert akkor a létfenntartás kényszerét soha nem fogom tudni szétválasztani a felesleges többlet termelés tanult automatizmusától. És akkor sokkal hamarabb elfogy az időm, könyörtelen észrevétlenséggel fog eltűnni. Nem engedhetem, hogy kizárólag a világ determináljon, csak mert félek közelebb kerülni önmagamhoz…

Az kárhoztatja a pillanatot azonnali elmúlásra, ha nem ismerjük fel, ami éppen megtörténik. Ha nem tekintünk rá megismételhetetlenül. Azért nem lesz fontossága, mert ismeretlennek tűnik, nem láttunk még hasonlót, nem is hallottunk ilyesmiről. Viszont soha nem tudjuk teljességében megélni az időnket, ha a halált, valamiféle végpontot vagy akár csak az elengedést nem tesszük a saját időnk koordináta rendszerének valamelyik csücskébe. Mert ha az elmúlás – micsoda axiomatikus áthallás az idő múlására – nem kerül bele az időnk relativitás rendszerébe, ha ezt a meghatározó végpontot kihagyjuk a lét relativitás elméletéből, akkor az időnk tényleg csak egy lebegő folyamattá válik, amiben viszonyrendszer nélkül kellene a pillanatot, a napot vagy a teljes életutunkat megmérnünk, értékelnünk, értelmet adnunk nekik. Azért is lehet ez így, mert, hogy visszafelé könnyebb elszámolni, összeszámolni, megszámolni, kiszámolni. Elég világtalannak tűnik, ha a történéseink, a saját időnk megélésének minősége azért nem lesz határtalanul és felszabadultan nagyobb, mert esetleg előítéleteink vannak a halállal szemben, örökölt, megszokott, eredendő félelmeink nem engedik, hogy mérjük vele a tetteinket, döntéseinket. A létünk, a teljes időnk micsoda gúnyos megcsúfolása, ha a végén, ami oly sokszor megtörténik, közvetlenül a halál előtt nem tudunk elszámolni vele magunkkal. Amikor a végén, közelről, kényszerből, könyörtelen relációba kerül az időnk… Lehet, hogy érdemes lenne korábban, többször használni a halált arra, hogy sodródás helyett döntéseink, jó döntéseink legyenek.

Mindezekkel értelmet szeretnék adni annak, hogy szabad szemlélettel, bátran menjünk neki a sodródás és a döntés feszültségének, mert akkor tisztábban látszanak majd a kompromisszumaink és megalkuvásaink határai. Hogy merjük használni mindezt a saját és a közös időnk megértéséhez. Hogy a tudatos döntéseink szebbé, értékesebbé tegyék azt. Mi meg szépen közelebb kerülhessünk egymáshoz és önmagunkhoz.

Mert sodródva csak eltöltjük az időnket, mintha nem is a mi időnk lenne. Döntésekre van szükségünk ahhoz, hogy tudjuk, kivel és mivel szeretnénk tölteni az időnket. Tudatos döntések kellenek ahhoz, hogy értelmesen, értékesen töltsük meg az időt. Hogy értékes életszakaszaink, életutunk legyen. Hogy a sajátunk legyen. Bár az idő önmagában is dolgozik és még az is lehetséges, hogy csak hagyni kellene dolgozni, de az eredendően ösztönös cselekvő szándékunk miatt mégis választanunk, döntenünk kell ahhoz, hogy egyre közelebb kerülhessünk a saját egyensúlyunkhoz, ahhoz a középúthoz, amit sokkal bátrabban és sokkal korábban kellene célként meghatároznunk. Ehhez meg kívülről-belülről ismerkednünk kell magunkkal, tudatosan gyarapítanunk, fejlesztenünk az ismerethalmazunkat, hogy aztán vagy támpontokkal, vagy szerencsésebb esetben mintaadó támogatókkal rendszerezzük a tudásunkat. Mert ezek után, ezek során válunk alkalmassá a választásokra, késszé az igazi döntésekre. Ebben szeretne segíteni az Útválasztó Alapítvány. Megtanulni látni másokat és a világot, észrevenni magunkat. Választani, dönteni tanulni. Aztán választani és jól dönteni…

Öregedési folyamatom jegyében már nem tudom, nem bizonyosság számomra, hogy nyomot kell-e hagynunk, de az biztosnak tűnik számomra, hogy ott kellene lennünk, ahol vagyunk, igazán léteznünk, amikor vagyunk…

Olyan sokszor elbújtam már a szavak mögé, hogy akár hiteltelenül is hangozhat a számból, amikor mindannyiunkat arra bíztatom, hogy beszéljünk, mondjuk el egymásnak bátrabban a dolgainkat, végtelen számú szólamból közösen csináljunk kórust, mert akkor megénekelhetjük a közös és a saját történetünket is. A mi időnket. Nem nagyon látok kecsegtetőbb eszközt létünk minőségének növeléséhez annál, mint hogy érintkezzünk egymással, megmutatkozzunk, mintákat teremtsünk egymásnak, hassunk egymásra, élővé tegyük a közösségeinket.

Mert, ugye önmagunkhoz, a saját időnkhöz is csak egymáson keresztül juthatunk el…