A sodródásaimról…

Hogy ne csak megtörténjenek velem a dolgok…

Beleégett a szemlélődésembe, hogy ha csak sodródom, akkor nem vagyok teljesen ott, ahol éppen vagyok, viszont ha képes vagyok döntésekre, akkor tudatosan abban a körülmény halmazban és azokkal létezhetek, ahogy és akikkel nekem lennem kell. És ez így kerekebbnek, érdekesebbnek, értékesebbnek tűnik. Nekem.

Néhányan bíztattak, némi megszólalási kényszerem is van, így elkezdtem írni, megírni a saját sodródásaim történetét, meg azokét, akik maradandóan befolyásolták azt, azaz idáig sodortak. Meg, hogy miként jutottam el döntésekig, a döntéseimig. Bízva abban, hogy másokat is inspirálhat a sajátjukat összeszedni, megosztani azt a környezetükkel, körvonalakat, mintákat rajzolva velük megint mások számára. Értékítélet nélkül, nem jókat vagy rosszakat, csak mintákat, támpontokat, azok számára, akik esetleg még bolyonganak…

Bár azt a címet akartam adni ennek az irománynak, hogy A döntéseimről…, igazából mégis találóbb lett úgy nevezni a következőket, hogy A sodródásaimról… Mert, hogy abból sokkal több volt. Viszonylag későn kezdtem el dönteni dolgokról, dönteni önmagamról. Visszafelé tekintve egyértelműen úgy látszik, nagyon sokáig csak sodródtam… Sok tekintetben ma is, továbbra is bizonytalan vagyok, hogy mikor nem én döntöttem. Hogy nem döntöttem. Ezért olyan fontos számomra több életszakaszom, sok mérföldkövem körülményének méregetése, hogy milyen impulzusok, benyomások érték a szellememet, amik aztán valamerre tereltek… Milyen irányba értem, hogy aztán valamerre haladjak.

Azt bizonyosságként élem meg, hogy különösen jó helyre kerültem születésemkor, ami az eredendő gyermekkori korlátaim között is meghatározta azt a szabadságérzetemet, ami szinte vezérlőelvként kísérte végig a szocializációmat. Kitörölhetetlenül bennem maradt édesapám biztonságot nyújtó környezetben sokszorosan megfogalmazott, döntésre, önálló döntésekre buzdítása… A szellemem másik meghatározó gyökere a tesóságban, az egyenlősdiben, a kölcsönösségben keletkezett…
Mindezekben vélem megtalálni annak a forrását, hogy akár véletlenszerű, természetesen személyes és társadalmi sodródások után is lehetősége legyen az egyénnek, bármilyen személyiségnek tudatos döntésekig, a tudatos létig jutnia.

Romantikusan beleképzelhetném visszafelé, hogy az én döntésem volt, amikor a matek fakultációról kijelentkeztem, mert elveszett az órám – micsoda szimbólikus áthallás az időre – és nem tudtam mérni, hogy mikor lesz vége a számomra akkor befogadhatatlan tudásfolyamnak, de ez talán mégsem az én tudatos döntésem volt, hanem az akkori körülményeim hatáshalmazának sodrása vagy még inkább a már korai szabadságérzetem kitüremkedése. Így lesz hirtelen irodalom tanár egy építészmérnökből…

Nem tudom, hogy az döntésnek számított-e, amikor abbahagytam konvencionális ismereteket gyűjteni, mert a középiskola vége felé összeállt számomra a világ. Nem abban az értelemben, mintha beképzeltem volna, hogy mindet tudok, hanem hogy összeállt a világ szerkezete, azt gondoltam, hogy értem a lét alapvető koordináta rendszerét, legalábbis annak alapelemeit, sarokpontjait. Nem fogok tudni ugyan soha mindent, de mindig tudni fogom, hogy merrefelé keressem benne, amit nem tudok. Ez itt a rendszerben gondolkozásom kétes képességének és a mára mindennek megoldásaként dédelgetett csomagelméletem eredete.

A mindennapos vágyódó szerelem képeim és az azoknál valóságosabb barátkozásaim között, valahol a középiskolában kezdődött a hitbéli fejlődésem is – nem vallásos, sokkal inkább univerzális értelemben. Álmodozó szemlélődőként, jó nagy adag szabadságfokkal és korlátozatlan gyermeki lelkesedéssel lehet a materiálistól független, emberközi viszonyrendszereket testközelből vizsgálgatni, értelmezni, fejleszteni. Ma is azt gondolom, hogy ez a két világi, emberi közösségi forma határtalan értelmezési tartományt feltételezve, szinte transzcendentális messzeségbe, a vallásos hit létállapotába képes juttatni azokat, akiknek nem elég annyi belőlük, amennyit a hétköznapi definíciójuk kínál. Lehet, hogy csak beleképzelem, de nekem ezek lettek és azóta is ezek az evilági hitbéli szakramentumaim.

Ma kiröhögnek, ha félénk és visszahúzódónak mutatkozom be, de gyerekkorom meghatározó élménye volt ez a visszahúzódó félénkség. Lehetséges, hogy ez táplálta a másság érzésemet, az meg a végtelen érzékenységemet, ami aztán az önreflexió számtalan formájába torkollott, hogy az önvizsgálat és az abból fakadó szemlélődés, a lét értelmezése állandó és meghatározó sajátom legyen. Lehet, hogy amikor felismertem és elfogadtam ezt az alapvető személyiségjegyet, akkor döntöttem is, mellette döntöttem? Mert innen nézve számomra ez egy döntés volt, még ha időileg nem is tudom megfogni, pontosan mikor.

Én azt nem tudom, hogy különböző szellemek találkoztak-e egymással valamilyen transzcendens vagy ezoterikus térben, egymáshoz illeszkedő személyiségek érintkeztek, érintették meg egymást vagy csak véletlenül kerültem intenzív szellemi kapcsolatba az én kedves irodalom tanárnőmmel? Még kevésbé látom, hogy egy halom véletlen együtthatója tette-e lehetővé, hogy egy iskolai kereteken túlmutató tanár-diák, aztán jó sokáig egy inspiráló szellemi viszonyrendszer alakulhasson ki, de a kölcsönhatásunk mértékét jól érzékelteti, hogy ha nem is teljesedett be, mégis az egyik első, önálló döntésemnek véltem, hogy én bizony irodalomtanár akarok lenni. Mert ez az a nyelv, amivel másoknak közvetíthetem azokat a személyiség formáló gondolatokat, amiket én is ebben a formátumban kaptam. Éppen abban az életkorban, körülbelül abban az életszakaszban, amit e tekintetben a legfontosabb és utolsó igazán valós táptalajnak véltem. Máig visszatérő, kontrasztos kép számomra, hogy miként alakultam volna, ha valamivel nagyobb kitartással és jóval több elhivatottsággal be is fejezem, amit elkezdtem…

Szintén nehéz megítélnem, hogy csak a kíváncsiságomat és valami ösztönszerű nyitottságot elégítettem ki vagy csak a gátlásaim oldására találtam módszert benne, amikor az akkori apósommal elkezdtem ízlelgetni a földi delíriumot, pedig izgalmas lenne megfejteni, hogy mennyire volt benne némi döntés is a részemről, amikor a józanság határain túl táncoltattam a tudatomat, megrészegedve kísérleteztem az inogva bolyongó gondolataimmal…
Sokkal megfoghatóbbnak tűnik viszont, még ha nem is teljes mértékben tetten érhető, hogy az intenzív sport, a versenysport és főleg a csapatsport, aztán meg a nagyon sokáig egy különleges barátságon alapuló páros sport folyamatos döntéseket igényelt, rendszeres döntések tartották életben a folyamatot. A pályán és azon kívül is. Mert ebben a csodálatosan éltető értelmezési tartományban, ebben a felelősség, de nem következmények nélküli létmodell tartományban annyi mindent kell mérlegelni, annyi döntést kell meghozni, annyi féle emberi viszonyrendszerre kell reagálni, hogy gyakorlatilag lehetetlen, hogy a benne lévő számára ne kínáljon mintákat, szemléletmódot, inspirációt a valós lét döntéseihez. Ha valahol az én történelmemben meg kellene határoznom azt a történéshalmazt, ami a tudatos döntések meghozatalának a forrása lehet, akkor teljes bizonyossággal a sportban, a csapatsportban eltöltött, sokszor határtalanul intenzív időkupacomban keresném.

Ezzel párhuzamosan az is valamiféle döntés sorozatnak tűnik számomra, ahogy belemásztam a barátkozásba, amilyen mértékkel és intenzitással, amekkora érzékenységgel mentem neki másoknak. Nagyon bízom benne, hogy nem csak utólagosan formálom romantikussá az ifjúkori, határtalan baráti együttlétek megítélését, hitalkotó kielégülését, hanem az az én tudatos döntésem volt, miként megyek bele a másikba, miként értelmezem a közösünket, mekkora fontosságot kölcsönzök neki. Azaz, hogy mennyit teszek bele. Nem lehet ez teljesen véletlen vagy csak az akkori szocializációs fokom eredménye. Azt gondolom, hogy az nagyon tudatosan az enyém volt, az én döntésemet tükrözi, hogy miért nem sodródtam úgy ezen a területen, ahogy többen körülöttem, miért akartam én azt másképp csinálni, miért akartam én azt úgy csinálni, ahogy akkor, aztán utána a felnőtt létem legnagyobb részében is csináltam. Határtalanul megmutatkozva, végtelenül kinyitva, gátlástalanul tapogatózva, mértéktelenül vizsgálgatva, megújulva, aztán hajnalban nótázgatva összefűződve.
Számomra talán ez az első olyan momentum, amikor egyértelműen szét tudom választani a sodródást, a körülményeim terelését a tudatos döntéshozatalomtól. Nem sterilen, csomagban kapva, nem véletlenül kiszolgáltatottan, hanem önazonosan, mérlegelve, döntéseket hozva.

És, hogy mennyire perdöntő a lét szempontjából, hogy döntések történjenek, azt jól példázza az én egzisztenciálisan rossz döntésem – véletlenül apává válni. Persze nem az apává válás miatt, hanem bizonytalan körülmények közötti mérlegelés után tudatos döntést hozni akkor is, ha a sodródás kényelmesebb, fájdalom mentesebb megoldásokat kínál…
Mennyivel tisztábban látszik az eltelt idő távlatából, hogy akkor is döntéseket tanulunk, amikor ezeket mások hozzák meg helyettünk. Az már megint csak az én mákságom volt, hogy az akkori párom az egészségesebb életképe miatt következetesen nem engedte, hogy az akkor végtelennek képzelt, korlátolt tudatom számszaki alapon végzetesen rossz döntést hozzon a matematikai síkon értelmezhetetlenben. Ma meg hálásan úgy gondolom, hogy ezzel megmentett, megmentette a kerekségem elérésének lehetőségét.
Miközben talán éppen ugyanannak a világképnek a mozdíthatatlansága okán jó sokáig el is vette tőlem a kerekedésem sanszát. És hogy aztán, jó sokkal mindezek után az elengedést és annak felszabadító, megnyitó erejét is megtapasztalhassam.

Utána meg hirtelen egy csomó döntést kellett hozni a dolgozás során, ami még akkor is rutinszerzéssel járt, ha ezek jó része prózai területen keletkezett. Tizenöt évvel idősebb és annak a többszörösével tapasztaltabb baráti társ mellett, annak tényleges és néha képzelt biztonság érzete támogatásával, ráadásul egy nagy adag alkotói kielégüléssel ízlelgetni a saját határaimat, összevetni azokat mások határaival, néha meg összemosni azokat egymással, olyan mértékű horizont bővülést eredményezett, amiben inkább elveszni lehetett, mint önmagamat keresgélni. Az intenzitása, sebessége okán azonban olyan maradandó nyomokat hagyott, olyan széles kontrasztokat rajzolt fel, hogy önmagában ezek is döntésekre determináltak. Miközben egzisztenciát teremtett és a pénzhez való viszonyomat is rendkívül széles spektrumban alakította. Mindezek mellett pedig annyira sok emberi érintkezés formált, annyira intenzív egyéni és közösségi érintkezéseim voltak, hogy mindezek mellett lehetetlen állva maradni, irányítás nélkül sodródni.

Ha nem hangzana annyira karcosan csúnyán és minden érintett valamiféle hiper józan és átmenetileg érzelemmentes, koncentrált logikával tudná megmérni egy válás teljes csomagját, szétszálazni annak árát és hozományát, akkor sokaknak magabiztosan hangosan ezt javasolnám. Ezért most inkább csak nagyon halkan motyogom el, hogy akik önmagukkal és a környezetükkel szemben végletesen egyenes szemlélettel és stabilan biztonságos értékképpel képesek megmérni az aktuális élethelyzetüket és annak lehetséges, különböző jövőképeit, mindenki tegye meg, legyen része benne, vigye magával, vegye magára, éljen benne. Mert a lényeget, a lényegeset talán akkor lehet a leginkább felismerni, ha a döntésünkért fizetnünk kell, ha bekalkuláljuk és vállaljuk a döntéseink árát és eközben elvisszük, el merjük és el tudjuk vinni a hozományait magunkkal. Nem egy viszonylag rövid időre, hanem örökre. Hát, éppen ez adja meg a döntésünk súlyát és talán éppen az nemesíti azt, még ha a világ nagyobbik része indulattal teli megrökönyödéssel is reagálna erre a szóhasználatra.

Nekem sokszor úgy tűnik, mintha a csajommal egy lélegzetvétellel áttáncoltuk volna az eddigi közös időnket… Pedig én legtöbbször csak félszegen nézegettem, ahogy másokkal táncol…

És azt a kiváltságot is megtapasztalhattam, hogy miként haladhatjuk meg önmagunkat valakivel… Azaz, hogyan lehetséges az, hogy megtarthassam és folyamatosan megtapasztalhassam a szabadság érzetemet úgy, hogy ugyanezt megtegye, megtehesse a párom is, miközben ez az egyén eredendő integritását védelmező igény a másikkal szemben nem korlátozó érzetként jelenik meg, hanem éppen ellenkezőleg, kölcsönösen valami végtelen kitárulkozást, meztelen megmutatkozást eredményez.
Már csak egészen kicsit vagyok bizonytalan abban, hogy ez egy véletlen találkozás eredője lenne, sokkal inkább úgy gondolom, hogy itt már az én vagy a mi tudatos, határozott és magabiztos döntésünk gyümölcse az együttlétünk. Annak a tudatossága tette lehetővé, hogy miként, milyen mértékben mutatkozom meg a másiknak, látszólag mennyit merek kockáztatni vagy inkább mekkora erejű bizalommal viszem bele magam a másikba. Ez az én igazi döntésem, szerintem itt dőlnek el igazán a dolgaim, a közös dolgaink. Még akkor is, ha tényleg ünneprontóan hangzik, hogy minden nap újra gondolom, hogy hazamenjek-e hozzá, mert az a tudatosság, az a mellette döntés, annak az akarása teremti meg a mi biztonságunkat. Lehet ugyan némi paradox áthallása annak, hogy egyszerre tartom meg a szabadságérzetemet, miközben látszólag lemondok arról az együttlét jegyében, de hát épp a döntésem szabadságának és tudatosságának az elegye, a kölcsönösen közös választása oldja fel ezt az ellentétet. Lemondtam arról, hogy teljesen független legyek a kultúrtörténetemtől és vegytiszta elemeiből rakjam össze a létemet, ezért a társas létezésem atom biztos alapja, mosolygósan kedves kiindulópontja, a létem szeretetteljes kezdete, a jól létem türelmes és tápláló forrása az én Párom. Aki amúgy sokszor jó nagyokat röhög a komolykodó és küzdelmes gondolat tekervényeimen…

Mint amikor két érzékenységét megtartott gyermeki lélek, felvértezve és némileg már kérgesedve a külvilágtól, véletlenül, de lehet, hogy valamiféle eleve elrendelés okán összetekeredik és sokszor különböző nyelveket beszélve is befejezik egymás mondatait, hogy a létigényeiket bátor nyitottsággal összeillesztve, összeolvasztva meghaladják önmagukat. Messze a mákság evolúcióm legmagasabb csúcspontjára érkeztem vele…

Aztán valamiféle kegyelmi állapotot idézve, 40 felett is lett egy barátom. Nem töltöttünk annyi időt együtt, hogy a közös hagyományaink eredendően összeragasszanak minket. Nem függtünk egymástól, hogy ez összetartson minket. Nem közös a múltunk, de talán még a jövőképünk sem. Nem rímelünk sok mindenben és mókásan mérve majdnem egy generáció van közöttünk. De a szellemi együttlét teremtő hatalma olyan egyenességi szintre emelte az egymásnak történő megmutatkozást, a lét közös értelmezésének fék nélküli folyama olyan intenzitással hatott, hogy az valami természetes, maradandó kielégülést eredményezett. Két nagyon független, végtelenül szabad szellem találkozásának, közös döntésének csodálatos eredménye, aranymetszete.

Még mindig nézegetem az embereket. És ízlelgetem őket. De ma már a legnagyobb koncentrált figyelmem az utódainkra vetül, bennük próbálom megfejteni, megtalálni azt, ami tovább kerekíti az enyémet… Próbálok tanulni az utódainktól, a baráti környezetüktől, a mássokkal történő érintkezéseikből, a menetrendjükből és a tévelygéseikből, miközben egy csomó dolgukra rácsodálkozom, néha megbotránkozom, összevetem velük magamat, csavargatom a különbözőségeinket, de végül mégiscsak hatnak rám. Hatnak és alakítanak. Sokáig úgy gondoltam, hogy épp ezt teszem én velük, aztán lassan leesett, hogy ez rám is legalább ennyire visszahat.

Megérintenek, emlékeztetnek, tanítanak, főleg, mert elkezdtek kérdezni, vitatkozni, így már közösen döntögetünk a közösünkről és a sajátjainkról… Ugye, milyen meglepően gyorsan és közben hitelesen tud megcserélődni az a híres mentor pozíció.

Ma meg már az a legnagyobb és közben minden bizonnyal legeredményesebb döntésem, hogy megpróbálok lassabban létezni. Ízlelgetem az öregedési folyamatot és rendszeresen újra értelmezem magam és a környezetemet. Nem átértékelem visszamenőleg, hanem újra értelmezem. Azaz, tudatosan foglalkozom velük, magammal, meg a környezetemmel, nézegetem, vizsgálgatom azokat, rendszeresen új odafordulással és megújuló kíváncsiskodással. Megpróbálom tetten érni az előítéleteimet és megtalálni a kultúrtörténetem ma is érvényes, élő hatásait. Értékelem, újraértékelem az emberi viszonyrendszereimet. Küzdök az elengedéssel. Meg néha a megengedéssel.
Egyre kevesebbszer bújok el a szavak mögé és folyamatosan menekülök a materiálistól, a fogyasztói vágyképeimtől. Tovább gyakorlom a döntéseket, modellezem a döntés helyzeteket, készülök a jövőbeli döntéshozatalaimra. Párhuzamokat, mintákat keresek és kontrasztokat gyűjtök. És továbbra is álmodozok, képzelődök, merengek a kommunáról. És várok a következő szenvedélyre, annak magával ragadó örvényére. Meg valami alkotói folyamatra, az alkotásból fakadó kielégülésre. Pihentetően sodródok ugyan néha, de már egyre kevésbé kiszolgáltatottan. Egyre inkább főszereplőként a saját történetemben…

Úgy érzem, hogy mindezekkel tudatosan kerekítem a világomat. És, ha majd sikerül elengednem a szabályos kerekség vágyképét is, ha sikerül a természetességet állandó ritmussá formálnom, akkor véglegesen elhiszem, hogy a tudatommal ténylegesen magamról dönthetek, és ezáltal teljesebbé válhatok. Addig meg mosolygósan tovább alakítgatom magam és remélem, hogy nem csak bebeszélem mindezeket… Egyre többször képes vagyok ünnepelni a hétköznapokat, várok a következő táncra, közben meg készülök a további nagy sétákra… És játékos labdázásokkal versenyezgetek – mégiscsak érem volt a jelem az oviban.