Az időről

Amikor a döntések értelmet adnak a sodródásnak…

Azt hiszem, az idő sokkal többről szól, mint Keanu Reeves órája a mosogatóban…

Ha nem pakolom tele az időmet döntésekkel, akkor csak az lesz benne, ami oda – sokszor véletlenül – összesodródott. Csak akkor lesznek az enyémek a napjaim, a sajátjaim a mérföldköveim, életszakaszaim, ha nagy ívű folyamatként tudok tekinteni a saját időmre, ha rendszeresen egy életút távlatából mérem meg, ami éppen benne van. És nem csak visszatekintve, többször sokkal inkább előre vetítve. Nnnaaa, ezért kényszerít engem annyira, hogy ugyan laikusan, talán naivan is, de feszegessem az időt, a sodródás és a döntések ellentétes viszonyát, az idő relációját. Megengedve magamnak a tökéletlenséget, még akár az eredménytelenséget is, csak kerüljön ki belőlem, hogy kicsit távolabbról ízlelgethessem, élesebben láthassam…

Tudatosan, folyamatosan foglalkoznunk kellene az idővel, szemlélgetni, ízlelgetni, méregetni, értelmezni, értékelni. Nem csak néha, amikor észrevehetően szembejön vagy megállít minket, hanem rendszeresen. Hogy ne csak keretet, hanem értelmet, értéket adjon a létünknek.

A sodródás és a döntés ellentéte, feszültsége számomra valahogy az idővel van összefüggésben. A tudatos döntés megfogja az időt, tartalmat ad neki, néha még állni is hagyja… A sodródás meg csak használja, elhasználja… Lehetséges, hogy ez csak az 50 feletti korlátozott elmém képzelődése, mégis annyira meghatározó számomra a létnek ez a fajta megközelítése, hogy nem enged el, beletekeredett a hétköznapi menetrendembe, befurakodott a létértelmezésembe. Mert egyre inkább úgy gondolom, hogy az idő tudatos használata juttathat el valamiféle értékesen tartalmasabb életvitelhez, értékesebb emberi viszonyrendszerekhez, magasabb rendű tudatállapotba, ahogy néhány filozófiai vagy vallási elmélet a legmagasabb tudatállapotokat írja le… Hogy tudjam, miért, mit, kivel.

És hogy miért nincsen annyi tudatos döntés, az talán azzal függ össze, hogy annak ára, következménye, kockázata van. Mersz kell hozzá. Meg rutin, gyakorlás, tapasztalat. Ezt is meg kellene tanulni, valahol hozzájutni, mintákat találni, amikhez igazodni, néha követni lehetne. Azaz, otthon, az isiben, a barátságokban és a szerelmekben megfogni, egymástól átvenni… És persze nyitottság, bizalom a világgal szemben és jó nagy szabadságfok is kellene hozzá, mert ezek nélkül nehéz kockáztatni, vállalkozni, megszabadulni a terhes, múltbéli hozományainktól, felmenőinktől vagy környezetünktől örökölt, korlátozó megszokásoktól, dogmatikus berendezkedésektől… Mint, ahogy a demokratikus és autokratikus társadalmak, a felszabadító vagy az egyént korlátozó vallási közösségek egymásnak feszülése mutatja: megengedik és támogatják az egyén kritikus kérdésfeltevéseit, világra csodálkozását, önmaga felfedezését, személyisége kibontakozását vagy éppen korlátozzák, elfojtják, valamiféle evilági vagy transzcendens közösségi értékrend oltárán feláldozzák azt. Mert akkor az előbbi fejlett, színvonalas, szabad emberek gyülekezete, míg az utóbbi előre felrajzolt életutakba csatornázott egyedek irányított kupaca. Miközben persze nekünk magunknak kell döntenünk arról, hogy egy sokkal bonyolultabb, demokratikus rendszerben szeretnénk létezni, ahol végeredményben mindenkinek magának kell megtalálnia a sajátját… Amíg vagy amikortól a külső és belső korlátaink ezt a választást megengedik, lehetővé teszik számunkra.

A másik prózai ok, amiért nem születik annyi tudatos döntés, minden bizonnyal a tehetetlenségünk. A változás, átalakulás eredendő nehézsége. A nyitottságunk korlátai, meg a szabadságfokunk határai. Meg némi bizalomhiány. És persze a biztonságérzetünk, főleg annak féltése. A másságtól való félszünk. És a változás, változtatás ára, elképzelt, beképzelt ára. Mindezek nem engednek olyan könnyen alakulni minket. Pedig milyen egyszerűnek tűnik kívülről – csak bele kell helyezkedni, megízlelni az új modellt, aztán dönteni róla, hogy jó-e, értékes-e ez, kell nekem vagy nem. Bár ne lenne olyan kreatív az elménk és olyan következetesen megengedő a szellemünk, hogy a vélelmezett biztonságunk, a biztonságérzetünk érdekében folyamatosan magyarázatokat találjon mindezekkel szemben. Miközben még ez utóbbit is, azaz a biztonságérzetünket is meg lehetne mérni, szinte matematikailag definiálni, aztán ezek jegyében esetleg újra értelmezni, újra felépíteni. Alkotni egy biztonságérzetet magunknak, mindenkinek magának. Hogy ténylegesen a miénk lehessen, ne csak örököljük, átvegyük, kövessük. Hogy tudatosan a miénk legyen, ne csak sodródjunk vele, sodorjon minket. Hogy biztosak lehessünk benne, a gyerekeinknek legnemesebb szülői szándékkal termelt ingatlanhalmaz vagy a nekik tudatosan örökbe adott nyitott és szabad létszemlélet teremti meg számukra a saját biztonságérzetüket? Aha, tudom én, hogy a kettő együtt lenne a legizgibb, csak azok néha sajnos kizárják egymást.

A transzgenerációs elméletek, a pszichoszociológia ezirányú fejlődése, az oktatásmódszertan változása mind abba az irányba mutatnak, hogy a korábbiaknál sokkal hamarabb, fiatalabb korban lehet és kellene az egyénnek megmutatni, sokkal hamarabb kellene elkezdeni megtanítani, hogy mi a különbség a sodródás és a tudatos döntés között. Mert így több ideje maradna azt elsajátítani…

Eltekintve az idő múlásának szubjektív megélésétől, a fogorvosi váróterem és egy mámoros együttlét végtelen ívétől, az időnk megtörténésének milyensége, értékessége valahogy attól a relativitástól, az idő koordináta rendszerének relativitásától függ. Azaz, hogy mekkora időkeretekbe, időtávlatba ágyazzuk be az időnket, amikor értékeljük azt, amikor tudatosan, önreflexíven tekintünk rá. Ugyanaz az örömteli vagy szomorú esemény egészen más értelmet kaphat, ha az aznapunkba vagy a következő tíz évünkbe ágyazzuk be. A bizonytalanul, világtalanul döntések előtt álló egyénnek a legnagyobb segítséget az nyújthatja, ha elképzeli önmagát, modellezni tudja a saját jövőbeli képét és körülményeit tíz vagy húsz év múlva, mert így tudja megmérni, értékelni a döntésének a tényleges következményeit. Így tudja megmérni önmagát különböző életpályákon. Mindezt annak érdekében, hogy ma, amikor döntenie kellene, hogy merre, támpontra és talán néha tényleges felismerésre vagy a célja megszületésének élményére leljen. Minél jobban ismeri a világot, minél jobban ismeri saját magát, annál nagyobb találati aránnyal… Miért gondolnánk, hogy ez a szemlélet vagy önmagam világnézetének módszere csak a tudatos felnőttek sajátja lehet és a gyerekek, fiatalok nem lehetnek képesek rá? A viszonylag kisebb ismeret- vagy tapasztalat állományt bővel ellensúlyozhatja a kérges előítéletektől mentes, önmagukkal és a világgal szembeni bizalomtöbbletük…

És ez az egész gondolatfolyam abba a csomagelméletbe szeretne torkollni, aminek az abszolút értéke akár egy tényleges, számszaki elégedettség mértéket is jelezhetne, akár mérhetővé, ezáltal érthetően láthatóvá, hordozhatóvá tenné ezt a jelzőszámot, hogy mindenki használhassa. Hogy mindenki eredendő értelmezési tartományába bekerüljön, hogy mindenki foglalkozzon vele, merje ízlelgetni, értelmezni. Azaz, ha az egyén egy minimális szocializációs szinten túl, a világ rendszerszintű értelmezéséhez szükséges alapismeretek birtokában, a saját időfolyamában kellő mértékű nyitottsággal és szabadságfokkal rendelkezik ahhoz, hogy kritikusan, de megengedően is, nagyvonalúan, de mégis következetesen, az ösztönösség és a tudatosság valamiféle elegyével szétszálazza a létét meghatározó és befolyásoló érzethalmazait, tetten érje a hullámszerűen munkálkodó előítélet kupacait, észrevegye a gyermekien eredendő és környezeti hatásként érkezett vágyait és extrém józansággal értékelje a tevékenységeinek az értelmét, valamint mindezek mellett a saját jövője nagy ívű tartományának szakaszaiba helyezve megmérje a történéseinek a következményeit és ezeket az értő figyelemmel rendelkező környezetével ütköztesse, akkor gyakorlatilag azonnal eljut odáig, hogy az önismereti szintjét a korábbiak többszörösére növelje, az információ és tudás halmazát koncentráltan a lét alternatíváinak mérlegeléséhez használja. Így mindezek által a csomagja tartalmának fontossági sorrend megállapítása ne egy esetlen, véletlenszerű, de még csak ne is egy a környezete által determinált aktus legyen, hanem tudatos, egészséges döntések halmaza. Döntések sorozata arról, hogy mikor, melyik életszakaszban, melyik, milyen létállapotban, milyen aktuális érzelmi viszonyrendszerben a csomagjának az elemei mennyit érnek, mekkora áruk van, mekkora a helyiértékük és hogyan viszonyulnak a csomag többi eleméhez.
Azt gondolom, hogy ebben a momentumban tudhat az egyén eljutni az aktuális létének valamiféle szintéziséhez, a csomagjának aktuális életút perspektívája segíti jól látni, az egészséges szabadságfoka pedig jól összerakni a csomagját. Az alkotói ösztöne meg segít mindent kiszórni a csomagjából, ami nem az övé, és segíti gyarapodni, fejlődni, ami belekerül. A csomagelmélet, csomagszemlélet nélkül nem nagyon haladhatnánk a saját teljességünk felé és a megelégedettségünk fokát sem tudnánk növelni. És éppen ez a létszemlélet, a csomag szemlélet segíthet minket hozzá ahhoz, hogy a „sok valódi között meglássuk az igazit”, hogy ne merüljünk el oly sokszor a kényelmesnek tűnő, demagóg magyarázatokban, hogy ne csak benyomások sodorjanak, tereljenek minket, hanem számolni, mérlegelni merjünk, aztán ezekből döntések, csomag döntések keletkezzenek. Hogy szembesülni merjünk a tényszerű valóságunkkal anélkül, hogy egyetlen álmunkról is le kellene mondanunk.

Nem lehetünk úgy barátok, hogy csak a fiatalkori hagyományaink okán együtt kirándulunk néha. Az nem lehet ténylegesen élő barátság, ha az egymással szembeni igényeink csak egy szűk időmetszetet kínálnak nekünk és a barátság szimbólumának birtoklása többet ér számunkra, mint az a végtelenbe mutató kölcsönös kielégülés, amit az egymást kiegészítő együttlét eredményezhet. Ha valamilyen félreértelmezett vagy félszegen megélt szeméremérzet, rosszabb esetben valamilyen őszintétlen viselkedésforma miatt nem tudjuk, nem akarjuk kölcsönösen darabokra bontani a dolgainkat, hogy a barátság szent szférájában más élettérben alkalmazhatatlan mértékű intimitással és gátlástalan nyersességgel csupaszítsuk meztelenre egymás létértelmezését, hogy aztán újra összefűzzük a megtisztult elemeinket, összerakjuk magunkat, akkor igazából csak átmeneti utastársak vagyunk, akik a létüket már nem, csak idejük egy részét osztják meg egymással, nem hoznak annyit a közösbe és nem is visznek túl sokat magukkal… Nem mehetek haza a csajomhoz 40 éven keresztül megszokásból vagy valamiféle örökölt minta, öntudatlanul sajátnak érzett normarend okán, mert akkor nem őhozzá megyek haza, hanem csak a kultúrköröm rám hagyományozott családképéhez. Mert akkor félő, hogy elmosódnak az együttlét és az egymás mellett létezés határai. Homályos tekintettel meg nehéz kibogozni, hogy mi a különbség a közös vagy a saját biztonságérzet igénye és kényszere, valamint az együttlét önmagunkat messze meghaladó teremtéstörténetének mámora között. Még, ha valamilyen patetikusan értelmezett magasságban is, de elfelejtjük, elveszítjük, esetleg elengedjük magunkat az együttlétben, akkor sokszor már csak kiszolgálói lehetünk valamiféle örökölt vagy teremtett családképnek, hagyománynak, legtöbbször gyermeknevelés formájában értelmet nyerő érdekközösségünknek, anélkül, hogy a közösben meghaladnánk önmagunkat. Nem két összeadott ember eredője által lesz több az együttesünk, hanem mindkét ember az együttlétük által önmagukat meghaladó sajátjának együttese okán válunk többé, ami azért elég nagy különbség…
Nem dolgozhatok 50 évig valamit véletlenül odasodródva, az alkotás, a teremtés kielégülést nyújtó érzete nélkül, mert akkor a létfenntartás kényszerét soha nem fogom tudni szétválasztani a felesleges többlet termelés tanult automatizmusától. És akkor sokkal hamarabb elfogy az időm, könyörtelen észrevétlenséggel fog eltűnni. Nem engedhetem, hogy kizárólag a világ determináljon, csak mert félek közelebb kerülni önmagamhoz…

Az kárhoztatja a pillanatot azonnali elmúlásra, ha nem ismerjük fel, ami éppen megtörténik. Ha nem tekintünk rá megismételhetetlenül. Azért nem lesz fontossága, mert ismeretlennek tűnik, nem láttunk még hasonlót, nem is hallottunk ilyesmiről. Viszont soha nem tudjuk teljességében megélni az időnket, ha a halált, valamiféle végpontot vagy akár csak az elengedést nem tesszük a saját időnk koordináta rendszerének valamelyik csücskébe. Mert ha az elmúlás – micsoda axiomatikus áthallás az idő múlására – nem kerül bele az időnk relativitás rendszerébe, ha ezt a meghatározó végpontot kihagyjuk a lét relativitás elméletéből, akkor az időnk tényleg csak egy lebegő folyamattá válik, amiben viszonyrendszer nélkül kellene a pillanatot, a napot vagy a teljes életutunkat megmérnünk, értékelnünk, értelmet adnunk nekik. Azért is lehet ez így, mert, hogy visszafelé könnyebb elszámolni, összeszámolni, megszámolni, kiszámolni. Elég világtalannak tűnik, ha a történéseink, a saját időnk megélésének minősége azért nem lesz határtalanul és felszabadultan nagyobb, mert esetleg előítéleteink vannak a halállal szemben, örökölt, megszokott, eredendő félelmeink nem engedik, hogy mérjük vele a tetteinket, döntéseinket. A létünk, a teljes időnk micsoda gúnyos megcsúfolása, ha a végén, ami oly sokszor megtörténik, közvetlenül a halál előtt nem tudunk elszámolni vele magunkkal. Amikor a végén, közelről, kényszerből, könyörtelen relációba kerül az időnk… Lehet, hogy érdemes lenne korábban, többször használni a halált arra, hogy sodródás helyett döntéseink, jó döntéseink legyenek.

Mindezekkel értelmet szeretnék adni annak, hogy szabad szemlélettel, bátran menjünk neki a sodródás és a döntés feszültségének, mert akkor tisztábban látszanak majd a kompromisszumaink és megalkuvásaink határai. Hogy merjük használni mindezt a saját és a közös időnk megértéséhez. Hogy a tudatos döntéseink szebbé, értékesebbé tegyék azt. Mi meg szépen közelebb kerülhessünk egymáshoz és önmagunkhoz.

Mert sodródva csak eltöltjük az időnket, mintha nem is a mi időnk lenne. Döntésekre van szükségünk ahhoz, hogy tudjuk, kivel és mivel szeretnénk tölteni az időnket. Tudatos döntések kellenek ahhoz, hogy értelmesen, értékesen töltsük meg az időt. Hogy értékes életszakaszaink, életutunk legyen. Hogy a sajátunk legyen. Bár az idő önmagában is dolgozik és még az is lehetséges, hogy csak hagyni kellene dolgozni, de az eredendően ösztönös cselekvő szándékunk miatt mégis választanunk, döntenünk kell ahhoz, hogy egyre közelebb kerülhessünk a saját egyensúlyunkhoz, ahhoz a középúthoz, amit sokkal bátrabban és sokkal korábban kellene célként meghatároznunk. Ehhez meg kívülről-belülről ismerkednünk kell magunkkal, tudatosan gyarapítanunk, fejlesztenünk az ismerethalmazunkat, hogy aztán vagy támpontokkal, vagy szerencsésebb esetben mintaadó támogatókkal rendszerezzük a tudásunkat. Mert ezek után, ezek során válunk alkalmassá a választásokra, késszé az igazi döntésekre. Ebben szeretne segíteni az Útválasztó Alapítvány. Megtanulni látni másokat és a világot, észrevenni magunkat. Választani, dönteni tanulni. Aztán választani és jól dönteni…

Öregedési folyamatom jegyében már nem tudom, nem bizonyosság számomra, hogy nyomot kell-e hagynunk, de az biztosnak tűnik számomra, hogy ott kellene lennünk, ahol vagyunk, igazán léteznünk, amikor vagyunk…

Olyan sokszor elbújtam már a szavak mögé, hogy akár hiteltelenül is hangozhat a számból, amikor mindannyiunkat arra bíztatom, hogy beszéljünk, mondjuk el egymásnak bátrabban a dolgainkat, végtelen számú szólamból közösen csináljunk kórust, mert akkor megénekelhetjük a közös és a saját történetünket is. A mi időnket. Nem nagyon látok kecsegtetőbb eszközt létünk minőségének növeléséhez annál, mint hogy érintkezzünk egymással, megmutatkozzunk, mintákat teremtsünk egymásnak, hassunk egymásra, élővé tegyük a közösségeinket.

Mert, ugye önmagunkhoz, a saját időnkhöz is csak egymáson keresztül juthatunk el…